Alkonyodik. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség. / Stephenie Meyer /
Életem első blog bejegyzése...igen furcsa. Sosem gondoltam még bele, hogy én leírjak mindent, ami történik velem. Nem is mindent, de ami éppen történik/történt velem. Vagy akár történhet velem, de ez már a jósolás kategóriába kerülhetne:). Talán be kéne mutatkoznom, ami ilyenkor illene, de ezt hagyjuk egy későbbi bejegyzésembe...vagy akár ha nem is tenném meg, minden írásomkor egy pici darabot megismertek belőlem:).
Péntek van. Reggel szokásos kómás ébredés után valahogy a kávé sem csúszott le a torkomon. Beteg vagyok? Talán. De nem szervezeti/testi betegségről van szó, hanem lelki ( vagy agyi :D )...nem tudom. Kedvem egy depressziósra hasonlít, aki el akar zárkózni a világ elől...talán 1 napra...talán 1 hétre...ki tudja mennyi időre. És sajnos nem tehetek semmit, mivel néha még én se tudom mitől tört ki belőlem. Közeli barátoktól, ismerősöktől visszajelzésként megkapom általában az utóbbi időben, hogy nem vagyok valami pörgős kedvem, mint szoktam. Lehangoltnak látnak. És tényleg van benne valami...talán a suli miatt? Eddig se gondolkoztam, hogy milyen rossz a suli, miért pont most?
Sétára lenne szükségem...elgondolkozni, egyáltalán mit akarok az életben...mert ezt sem tudom. Most vetődik fel a kérdés: "Mit akarok?" Magamtól, barátaimtól, családomtól...itt jön a képbe a zavar, és lehet, hogy ez a problémám.
Lassacskán elsötétül az ég, az idő pereg...a csillagok mosolyogva bújnak elő a égen, eljött az idejük végre.
És előjön egy csillag, amit még "Vele", akit sokáig szerettem és talán még most is szeretek, közös csillagunkká "neveztük ki". Akármikor sétálok az éjszakában, felnézek az égre és látom azt a mi csillagunkat, ami most már lehet a Ő és mostani társa közös csillaga lett...mivel én már nem mondhatom a mi közös csillagunknak.Sajnos.
Még mikor elváltak útjaink, utána pár héttel én írtam neki egy verset, amit sose mertem neki elküldeni, és valószínűleg már sosem fogom megtenni...késő. De ezt szeretném megosztani most, életem első verse, nem egy előbújó tehetség első verseként kell tekinteni rá:
Magány
Magányosan sétálok a réten,
Közben a szívem gonddal telt.
S ahogy látom, a hófödte tájat,
Eszembe jut a lány, kit mennyire imádtam.
Ez az érzés, mely már régóta teher,
Nem tudom mikorra ér véget.
De tudom, hogy egyszer minden jóra fordul,
Nyugtatom így magam, közben a lelkem a földre hull.
Érzem, ahogy a Pokol hívja nyugtalan lelkem,
Próbálok küzdeni, de reménytelen.
Tudhatnád már, hogy nélküled semmi vagyok,
Tudhatnád, hogy nélküled a világon meghalok.
Minden érzés más, de az enyém olyan,
Mely minden rezzenése, csakis Téged akar.
A szemébe nézve csak az ürességet látom,
Pedig csak egyet szeretnék, azt, hogy csókoljon.
De mindez csak álom, álom és csak álom,
Nem tudom mitévő legyek, így hát elfogadom.
A sorsom, mely akarja ezt,
Hogy szívem egyetlen választottját elfeledjem.
De nem feledhetem, hisz Ő az, aki kell nekem,
Pedig csak egyet akarok még mindig. azt hogy szeressen.
A rét fáit hallgatva egy suttogást hallok,
Ők csak annyit mondanak, keressek kulcsot, szíve kapujához.
Ezek csak illúziók, mit is várhatnék,
Nem tudhatják mégse a fák, mi is az igazi érték.
Tán Én nem érthetem e halk suttogások értelmét,
Mennék bár végre, messze, távol a csillagok közé.
Álmomban is csak is Őt látom,
Megannyi szép emlékek között,
Mégsem érzem, azt, hogy szeret,
Hisz már rég más karjában pihen.
Fájdalmas bár e gondolat,
Nem tehetek semmit, hisz ez a sors, mely utat mutat.
Oly utat, melyet végig kell járnom,
Végigjárni, s tán így megöregedni.
Nem tudhatom, mit hozhat a jövő,
Bár azt tudom, hogy ha nem vigyázok… megőrülök.
De tudva-tudván… mindenkinél jelen van Ő…
Az örökkön-örökké szeretett… Nagy Ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése